Tőlem idegen

December elején voltam horgászni, szép napsütéssel. Minden adott volt egy jó pecára, így nem is tétlenkedtem, és már a vízparton élveztem ezt a decembertől idegen napsütést. Mintha áprilisban lettem volna, olyan érzésem volt, ezt az illúziót egyedül a kopasz fák hessegették el a fejemből és tudatosították, hogy ember! Bizony tél van.

Élvezet volt a vízparton ülni és várni a kapást, vagyis hát a parton lenni élvezet volt, de kapást várni azt már nem, mert nem jött. Pedig készültem fél liter csontival, azzal alapoztam is létrehoztam egy etetést. Minden esélyem lett volna halfogásra. A másik bottal meg az előttem levő vízfelületet is végig horgásztam. Egyszerűen nem bírtam még egy spiccpöccintést sem elérni, nem hogy kapást. Ekkor úgy döntöttem, hogy megnézem a tó mély részeit és így a tó közepéről eldobtam a gáthoz a mély vízben, de itt sem kellett félniük a csontiknak, hogy nem térnek vissza a bevetésről. 

Ekkor meghoztam azt a döntést, hogy elmegyek a tó sekély részére. Nem túlzok ha azt mondom, hogy utálok költözködni, de most muszáj volt. Azért sem szeretek, mert ezzel elismerjük, hogy ez nem jött be, nem megy. De inkább ismerjük be, és döntsünk, minthogy üljünk tétlenül a döntést halasztgatni. Itt veszteni való nem volt, így meghoztam.

A sekélyben megtörtént a nap legizgalmasabb pillanata, megmozdult a spiccem. És ennyi. Pedig aztán fogtam rendesen, csalikat, botokat, mindent csak éppen halat nem. Rengeteg módot és technikát próbáltam, de semmi nem vezetett eredményre. 

Vannak napok, amikor egyszerűen nem megy, próbálkozhatunk bármivel, ez a peca ilyen volt, de nem voltam csalódott, mert én próbálkoztam nem sikerült. Bár tőlem idegen a betli, egy évben egyszer belefér, igaz a szezonnak még nincs vége... de rajta leszek, hogy több ne legyen. 

A megfigyelésem egyébként az idei hideg vízi pecákon az, hogy ha verőfényes napsütés van, nehezebb a halfogás, mint mikor rossz idő van. Ami a horgásznak jó, nem mindig jó a halfogásnak.